Egyedül vagyok, pedig körülvesz egy tömegnyi ember,
A csillag fakón ragyog, tündökölni többé nem mer.
Villám hasít a fába, lángra robbannak a levelek,
A mosoly csak álca, igazán boldog csak veled lehetek.

Hagyom, hogy másnak láss, nem engedem, hogy könnyem lehulljon,
Most minden oly más, elviselem, hogy a jelen csak úgy elmúljon.
A múlttal töltöm meg a fejemet, nem érdekel mi lesz a világ holnapja,
Pereg egy régi közös jelenet, és arra gondolok „mit lett volna ha?”.

Megóvtalak volna a fájdalomtól, átöleltelek volna veszekedés helyett,

Szemed csillogna a hulló csillagoktól, arcodon egy csábos mosoly foglalna helyet.

Bár tudtam volna segíteni, bár tudtál volna segíteni rajtunk,
Hiányodat nem tudom enyhíteni: a kibogozhatatlanra egy újabb csomót hajtunk.

Ha olyasmire vágysz, ami tiltott, összefolyik a jó és a rossz,

Nem csupán érzelem, vad vágy ami hajtott, minden porcikám hozzád vonz,

Bocsáss meg. Túl nagy erő a szerelem hogy uralni tudjam,
Hidd el, a régi szívem meghalt, bennem már egy új van.

Egy új, melyet lényed erősít, táplál és reményt ad,
Egy ujj, mely simogatna, csak mond mire vágynál? Szíved tőlem bármit megkap!
Hidd el, nem az vagyok akinek megismertél,
Valóra váltom minden gondolatod még azt is, amit soha nem is mertél.

A múlt sanyarú, kemény harc a jelen, a jövő ködös,

Bármi is legyen, szeretni foglak, hisz az utunk közös.
Bennünk meg van a szikra, kérlek ne kételkedj többé soha,

 Szerelmünk legyen kőszikla, melyen ott a zöldellő moha.