Lelkünk gyémánt értékű, de törékenyebb az üvegnél,
Rád vártam az óta amióta csak megszülettél.
Bárcsak együtt járhattunk volna oviba,
Beleharaphattál volna egy csókért a csokimba,

Lefekvés előtt a csillagok alatt álmodnánk a jövőnkről,
Aztán másnap a veszekednénk a homokozós vödörről.
Suliba kézen-fogva ballagtunk volna,
Vagy a hátamra ugorva, lovagolva.
Tinikként néha csattanna pattanásos arcunkon a pofon,
Hiszen mindig szemmel tartasz lépten-nyomon,
mivel sose voltam angyal se egy minta-pasi,
Sose fogják azt mondani senkinek: „bár lennél olyan mint a Dashi”.

Biztos veszekednénk sokat, hiszen féltékeny vagy én meg.. szimplán csak én,
Durva lennék ha kell, de ha hozzám bújsz, puha szatén.

Munka után kutatva, közös jövőnk már nem csak távoli álom,
Felnőttünk, már nem kell az utazáshoz az érvénytelen diákom.
Rohannék a kórházba Kristófot kézen fogva,
Hisz új kistesót hozott neki a gólya. = )
Teraszon ülve már fújjuk el az 50es gyertyát a tortán,
Nyugdíjasként: „szeretlek még mindig öreglány”- suttognám.
Gyerekeink és unokáink kacaja száll a szélben,
Meg a ragelésem hangja:  hogy „ez a csapat már megint mekkora szégyen!!”
~
Bár a múltunk már nem lehet közös,
Ránk vár a jövő és a sok örökös!
Szeretlek!